Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska erdő széle. Az aprócska erdő szélén lakott egy aprócska házikóban egy aprócskánál valamivel nagyobb fiúcska.
Az aprócskánál valamivel nagyobb fiút mindenki Búbá-nak hívta, mert azt hitték róla, hogy mindig búbánatos. Az arcát elnézve te is azt gondolnád, hogy valami nyomja a lelkének valamelyik szegletét, pedig dehogy volt ő mindig búbánatos! Csak arcát festették meg még angyal korában kicsit búbánatosra. Az igazi nevét csak és kizárólag a nagymamája tudta. Meg Búbá. A nagymamája viszont – akivel az aprócska erdőszéli házikóban lakott – nem szokta elárulni senkinek sem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is sokan kérdezték tőle, csak 100 évente egyszer valaki. Mivel én tegnap megkérdeztem, kötve hiszem, hogy mostanság bárki is feltenné neki a kérdést. Választ egyébként nem kaptam, csak gőzölgő fahéjas-almás pitét. Búbát is kérdeztem, de ő már legalább 100 éve elfelejtette. Kicsit búsulni is kezdet emiatt, így nem is feszegettem tovább a kérdést.
Búbá azt gondolta, hogy biztosan nem véletlen, hogy búbánatos arcot festettek neki, ezért ahogy cseperedett egyre többet búslakodott. No, nem azért, mert egyébként annyi búsulnivalója lett volna.
Nem is lehetett pontosan tudni, hogy mikor is volt igazából búbánatos. Például, amikor én megismertem még 200 évvel ezelőtt egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy mikor van jókedve. Pedig aztán hajjajjj, néha azt mondta: Micsoda jó kedvem van! A jó kedvét az arcán azonban nem lehetett látni, csak a kezén. Kellett vagy 50 év, mire én is megértettem, de neked most elárulom a titkot, ha nem adod tovább...
Van, akinek a szája beszél, és onnan lehet tudni, hogy milyen kedve van. Van, akinek a szeme. Van, akinek a mozdulatai. Van, akinek az arca. Nos Búbának az ujjai beszéltek. Mondhatni Búbá helyett az ujjacskái beszéltek. Mosoly helyett például viccesen zongorázott az ujjaival (erre egyszer szánkózás közben jöttem rá). Búbáról tudható volt - az erdő szélétől még jóval távolabb is, hogy fantasztikus szelídgesztenye gyűjteménye van. Azt is lehetett róla tudni, hogy mindig, amikor az ősz azt mondta a faleveleknek, hogy szabad sokszínben pompázni, ha azután beborítjátok a földet – no, akkor Búbá elcsatangol az erdőbe. Út közben sokszor rugdosta a faleveleket, néha meg kupacba is rakta őket, hogy nekifutásból bele tudjon ugrani.
Búbá egy kevésbé búbánatos reggelen kikukucskált az aprócska ház ablakán és rájött, hogy a sok falevél rugdosás után bekopogtatott a tél hozzájuk is. Nagy pelyhekben ejtőernyőztek az égből le a hópihék, egy igazán kecses táncban. A tűz óvatosan pattant néha.
Nagymama forró kakaó illatba csomagolta az aprócska házat reggeli készítés közben és Búbá arra gondolt, hogy a kakaóillatú-szeretet-melegségből, ami a szívét megtöltötte jó lenne kivinni a hidegbe is. Meg átvinni a szomszéd néninek is. Meg holnapra is csomagolni. Meg elpostázni egy darabkát a barátainak.
Mert voltak ám barátai Búbának....
Búbának két jó barátja is volt. Az egyik legjobb barátja Pirinke volt. A másik legjobb barátja saját maga volt.
Pirinke a szomszédos erdő fő vasútasaként látott el erdő és Napkerülő feladatokat a hét hat napján. Szerdán nem közlekedett a kis erdei vonat, mert szerdán volt Pirinke szabadnapja és a vonat nem ment egyedül, csak és kizárólag akkor, ha Pirinke a vonaton volt. Az APRopÓ Erdei Vasúttársaság működése ennek folyományaként szerdánként szünetelt. Ezeken a szerdákon a Nap körbe kerülését Pirinke gyalogszerrel oldotta meg és pontosan egy ilyen szünettel telt novemberi szerdán lett Búbá barátja.
Akkor is zimankós idő lévén Pirinke jól felöltözve vágott neki az erdőkerülésnek. Búbával a két erdő határán futottak össze – ami igen csak nagy meglepetés volt, hiszen már mindketten ott laktak legalább 35 éve és mindketten hetente többször is megkerülték a saját kis erdejüket.
Pirinke éppen egy akácfa tüskéjével morgolódott, mikor Búbá meghallotta a hangját. Nem értette, hogy miért vitatkozik valaki egy akác tüskével, de a hang egyébként igazán tetszett neki – úgyhogy közelebb is merészkedett és kicsit félénk és búbánatos hanggal ezt kérdezte:
- Ki morgolódik itt?
Erre aztán igencsak meglepődött Pirinke is.
- Ki lenne? Hát én! Pirinke, az APRopÓ Erdei és Napkerülő Vasúttársaság főmasinisztája és kalauztalansági főbiztosa, legfűtőbb fűtője, főkiáltója és Napkacsintója. És te ki vagy???
- Búbá vagyok.
- Búbá? Csak ennyi, hogy Búbá?
- Igen. Búbá vagyok, az aprócska erdő széli házból.
- Hát, ez érdekes – ráncolta picit a homlokát Pirinke.
- Rokonnya vagy-e Házsárt Pálnak?
- Nem, nem vagyok.
- Ösmered-e Pödrött bajszú Ödönt?
- Nem ismerem.
- Tán a Csupatáncláb Tündér szomszédja vagy?
- Nem, nem vagyok.
- Hmmm... - ráncolta még inkább homlokát Pirinke.
- Tudsz-e kötni, foltozni, vagy oldani?
- Kötni nem tudok, csak a nagymama. Foltozni csak lapulevelet, oldani meg cipőfűzőt. Mondjuk – mondta elgondolkodva – mást azt hiszem még nem is oldottam ki. Viszont néha egy kis fejtörőt megoldok.
- No, Te vagy akkor az én emberem! – kiáltotta Pirinke. Gyere csak ide közelebb és segíts kioldani a sálam egyik szálát, mert ez a makacs tövis nem adja!
Búbá fürge kis ujjaival gyorsan megsimogatta a tüskét leoldva róla a sál egyik szálát.
- Köszönöm – mondta Pirinke és szomorkodva nézte, hogy az 1000színű sál egyik szála bizony ott árválkodik kilógva a sálból.
- A nagymama meg tudja csinálni ám! – kiáltott Búbá, mikor észrevette Pirinke bánatos arcát.
Pirinke örömében kettőt csettintett a nyelvével és elmosolyodott.
Így eshetett meg, hogy a hidegben kicserélték meleg sálukat és barátságot kötöttek.
Azóta, ha az aprócska erdő széli ház mellett robog el a kisvonat, Pirinke mindig kettőt csettint, meghúzza a kakukk sípot és integet a sálával – persze csak akkor, ha a zimankótól azzal óvja a nyakát.